Hatalmas kupolás tér, márványkőpadlóval, középen egy szép szoborral ami egy tündérszerű lényt, Ismeldát mintáz. A szobor vonásai néha-néha megváltoznak, attól függően, fenyegeti-e veszély Azgardot avagy sem.
Innen lehet eljutni a lépcsőkhöz, és az átjárókon, folyosókon át a földszinti termekhez.

// előzmény: vízesés //

- Orosz fronton... Én nyugaton voltam nemrég... hát hidd el, ők azért erősebbek az oroszoknál... Fejlettebb a fegyverzetük, és sokkal okosabban is tudják használni őket. Több varázslóra lesz ott szükség, mert kezdik áttörni a védelmi vonalainkat. - mesél ő is a frontbéli élményeiről.
Beljebb sétál a nagyterem felé. Szemmel láthatóan lepukkant az egész, már csak kisebb rágcsálók keresgélnek élelem után, de ők is hiába. A teremben lévő szobor félig le van rombolva, a feje eléggé bizarr képet vág, jelezvén, hogy betolakodók jelentek meg a kastélyban, azonban azóta az arckifejezései - mivel a varázslatok véget értek - nem változtak.

már bocsi de 1 éve nem járt itt senki..minek az előtöri???

Hétvége lévén nem tartottam ma órákat, ám a lakosztályomban sem találtam a helyemet, nem is csoda, hiszen közeleg a Telihold és ilyenkor még inkább kivágyom a szabadban és nehezen viselem a négy fal között. Terveim voltak, hogy állati formámban elszabadulok innen, de még mielőtt ezt megvalósíthattam az iskola igazgatója hivatott magához, így bordó fűzőt vettem, fekete szoknyával és comközépig érő csizmával. Tánctanár és koreográfus vagyok, vérleopárd lényem mell, így nem csoda, ha tíz centis tűsarkakon libegek, végig a folyosón. Hajam most kiengedtem, így minden rugalmas léptemre lágyan lengedezik, és legyezőként terül el hátamon és vállaimon.
Az igazgatóval gyorsan végeztem, megbeszéltük, amit kell, azaz a jövő félévre tervezett óraszámomat, és, hogy kiket kell külön foglalkoztatnom, a táncon túl, hiszen nem csak ehhez a művészethez értek, hanem a közelharchoz is. De a legfontosabb nem ez volt, hanem, hogy egy másik alakváltó fog hozzánk csatlakozni, és őt a gondjaimra bízta az igazgató, hiszen nem csak egy fekete kiscica vagyok, hanem saját erőmnél fogva, egy falka királynője is lehetnék. Miután ezt megbeszéltük, úgy döntöttem az étkező rész felé veszem az irányt és kérek egy jó kávét magamnak, majd utána eldöntöm, hogyan is tovább. Ám mielőtt átvágnék az előcsarnokon idegen hangot hallok.
- Valóban oda mehetnél! – Vágom oda az idegen férfinek. Barátságtalanul mérem őt végig smaragdszín szemeimmel, és közben megállok, az előcsarnok szélén.

Megnézem magamnak az idegent, haja fekete és hosszú, kiengedve hagyta, igazán szemrevaló, de valami furcsa aura lengi körbe. Ilyennel még nem találkoztam, hát a levegőbe szimatolok, és próbálom eldönteni, mi is lehet ő, de hiába nem ismerem ezt az illatot. Hatalmam hívom, és küldöm felé, forró légáramlatként éri és keríti őt körbe, de csak az idegen erőt érzem benne, ami óva int. Párducom prüszköl, és megborzong, érzi ő, nem evilági e lény, és veszélyes is. Annál érdekesebb csitítom őt, és ruganyos táncos léptekkel közeledem az idegen felé, majd elkezdem körbe járni.
- Akkor onnan is kidobhattak? Mondd még egyszer, hogy cicus és kitépem a nyelved. – Vágom neki oda, hideg és ellenséges hangon. Van benne valami, amitől újra megborzongok. Szeretem a veszélyt és a veszélyes hímeket is. Sokkal izgalmasabb. Noha nem harchoz öltöztem, de ugyan kit is érdekel? Ruhát lehet varratni, de egy izgalmas harcot kihagyni? Badarság!

Keringek körülötte, és nem támadok, azonnal, mikor cicusnak szólít. Leopárd vagyok, és nem vipera, hogy azonnal oda csapjak. Még várok, a megfelelő alkalomra, mikor lankad a figyelme, mikor meglátom benne, hogy hibázik. Ragadozó és vadász vagyok, nem csak egy kiscicus.
- Olyan hely ahova a magadfajták valók. – válaszolom neki vissza, és közben alaposan megnézem őt magamnak. Vajon milyen ízű lehet a vére, milyen lehet feltépni karmaimmal a torkát és beváltani az ígéretemet?
- Te pedig bizonyára fa, ha már így jár a szád, és csak állsz ott mint aki gyökeret eresztett. Untatsz! – csattanok fel a végére.

- Ostoba fajankó! – Leheli, majd támadásba lendül, gyors, és mozgékony, ám még is könnyű és kecses, halálos. Karmait kimereszti és torkából fenyegető állatias morgás szűrődik ki.
Remélem, nem csak a szája jár, és valóban igazi küzdelmet remélhetek tőle, már unom, hogy csak táncot oktatok és itt nincs senki akivel igazán összemérhetném az erőmet, a legtöbben, nem veszik fel a kesztyűt. Vannak, akik félnek, mert veszélyes vagyok és a kór is amit terjesztek. Az emberek egy része nem konfrontálódik velem, inkább csak meghunyászkodik előttem. Bennem most tombol az adrenalin, a harcolni vágyás, a telihold már itt dörömböl a küszöbön. Hangulatom sem éppen rózsavirágos. Feszültségem ki akarom adni, és ahhoz most egy igazán kemény harcra van szükségem, egy igazán erős, és kemény ellenféllel.

~Pff… természetesen az ego is hozzátartozik ehhez a hímhez, jellemző, hogy ennyire elvan televa magától. ~ Csupán ennyire rossz a hangulatom, hogy már az élő fába is kedvem lenne belekötni, így nem foglalkozom semmivel sem úgy igazán csak támadni akarok és küzdeni vele. Szinte forr a vérem, és leopárdom is osztja a véleményem. Ki kell, engedjem a gőzt, mielőtt valami vagy valaki másban tennék kárt.
A falhoz szorítva végzem, koponyám koccan a falon és egy pillanatra meg is szédülök, hiszen nem kis erő volt egyikünkben sem. Neki feszülök, és nem hagyom magam. Megcsókol, de kezeimre nem figyelt, így vállába mélyesztem a karmaim, igen, karmokat, hiszen körmeim hatalmas és borotvaéles karmokká váltak. Leopárdom hangosan felmordul bennem. Ám a csókot nem hagyom válasz nélkül, utána kapok, és alsó ajkába harapok, hogy vére is kicsorduljon. Ezt nem nehéz elérnem, hiszen fogaim nem emberiek, már sosem lesznek azok.
- C.C. – Most rajtam a sor, hogy elégedetten nyaljak végig ajkaimon, vérének ízétől megborzongom, és kihívóan nézek bele a szemeibe.

Visszaharapott. Még jó, ha nem tette volna, akkor elkönyveltem volna valami kis ficsúrnak, akinek csak a szája jár, és nem mer tenni semmit sem. Ahogy neki is pillanatok alatt begyógyulnak a sebei, úgy az enyémek is. Lenyalogatom a vért, és mire ezzel vérzek, addigra már be is hegesedett, majd lassan azok is elkezdenek felszívódni, bát valamivel lassabban mint ahogyan neki. Közben elgondolkozom azon mi is lehet ő.
Karmaim tövig nyomtam a húsába, és akkor sem engedtem el mikor elhúzódott, így alaposan végig szántottam a vállát.
- Talán. – Utolsó csepp vérét ízlelgetem ami még megmaradt a nyelvemen. Közömbös arckifejezést mutatok felé, nehogy elbízza magát, hiszen én magam is ígéretesnek tartom ezt az ismerkedést, De ezt nem fogom az orrára kötni. Nem, még nem.
- Nem emlékszem, hogy kérdeztem volna a nevedet. – Gonosz fény csillan meg szemében, és szavaiból csak úgy süt az arrogancia. Majd lassan elmosolyodik, és ragadozó mosolyt villant. – Seth. – Dorombolom a nevét. Talán ezzel elárultam magam, hogy bizony számomra is érdekes ez a találkozás.

Érdeklődéssel méregetem az idegent. Nem találkoztam még olyannal, mint ő, ebben egészen biztos vagyok. Van benne valami, ami nem evilági, erre lassacskán meg mernék esküdni. Sebei hihetetlenül gyorsan gyógyulnak, ami nekem is újdonság, az enyém sem lassú folyamat, de hozzá képest még is annak tűnik. Mi lehet ő?
- No lám, arroganciád oly hatalmas, hogy a plafont súrolja. – Jegyzem, meg miközben próbálom megfejteni, ki és mi is lehet ő. Tudom a nevét, de ez még mindig nem segít nekem abban, hogy be is lőjem mi is lehet és honnan jött.
- Sosem volt szükségem kardokra, sem tőrökre. Azokat könnyen el lehet veszíteni, de ezeket nem! – Felmutatom neki kecsesen a jobb kezem és azon a körmeim, amik most emberi formájúak. Ám így is hosszúak, és hegyesek, de most nem tűnik veszélyesnek. Mindeközben még mindig a vállait nézem, ahol összeforrasztotta a karmaim nyomán szétszaggatott ruhát.
- Mi vagy te? – Bököm ki. Aztán belenézek a szemeibe. – Köszönöm a bókot.

- Csak vigyázz, nehogy a vakolat a fejedre hulljon, mert az egod kitüremkedni készül. – Szurkálók. Fog villantására én is megmutatom neki tökéletes leopárd fogsoromat, ami már sosem lesz újra emberi, csak borotvaéles, ragadozó fogak maradtak nekem, és maradnak is még csak élek. Túl sokat voltam állati formámban, mondták már egy páran, de engem ez cseppet sem izgat, tetszik az amit látok mikor belenézek a tükörbe.
- Hmm… látom, neked sem kell a manikűr! – Jegyzem meg neki egy féloldalas mosoly kíséretében, nem rettenek meg ujjaitól, vagy karmaitól. Hiszen én magam sem vagyok ember.
- Démon… - ízlelgetem a szót, és most újra végig mérem alaposan az előttem álló hímet. Határozottan van benne valami, ami ezt alátámasztja, de még is, nem érzem úgy, hogy hanyatt homlok menekülnöm kellene előle, nem. Sokkal inkább érzem, úgy, hogy ő végre nem fog udvariaskodni velem, hanem ha harcra kerül a sor akkor megküzd velem és komolyan is vesz. Bölcs döntés.
- A cicázásra visszatérve, noha leopárd vagyok, még sem szeretem, ha ekképpen szólítanak, nem vagyok, édes cicus, aki imádva felnéz másokra. Én maga vagyok a ragadozó nagymacska.

- Ne aggódj, ez a veszély nem fenyeget - mosolyodik el amolyan igazán ragadozóan, nem hazudtolva meg hogy micsoda is ő valójában.
- Nem mondhatnám, a legjobb manikűr az, ha valakit darabokra szétszedhetek ezekkel a karmokkal - jegyzi meg és figyelmét nem kerüli el a nő kivillanó fogazata. Tehát ezért olyan furcsa, nem egészen emberi de nem tudná megmondani milyen állat van még benne. Valami macskaféle, de melyik a sok közül.
- Az bizony, egy démon - erősíti meg, és beleszippant a levegőbe, de nem találja meg benne a keresett szagot. Na nem baj, majd máskor, ideje végül is van.
- Szóval leopárd lány mi? Ez igazán érdekesen hangzik, egyszer igazán megmutathatnád azt az alakod, felérne egy randival is - vigyorog kissé gúnyosan, és élvezettel figyeli a nőt, tetszik neki ez a kis játék, hogy valaki szembe merészkedik vele, és nem riad halálra csak mert rondán néz.
- Mivel akit keresek nem találom, iszom valamit, esetleg kegyeskedik őleopárdladysége csatlakozni hozzám? - szólal meg gúnyosan, és egy kis meghajlást is produkál, persze csak provokálja a másikat.

//Bocsi Miák, magába szippantott a műv töri vizsgám -.-"//[i]

- Ó, milyen megnyugtató! – Gúnyosan válaszol, és közben egész tartásából sugárzik az arrogancia és a maró gúny is. A démon emberére akadt ez már egészen biztos, legalább is ha a gúny és a szócsata a tánc műfaja.
- Nocsak, hát önnek is a kedvenc kaparófái az emberek, milyen érdekes. – Ragadozó mosolyt villant. – Én egészen máshol és más módon szeretem élezni a karmaim. – Leopárd karmait nem villantja ki most, csak az a sokat mondó mosoly játszik ajkain. Ami ilyenkor fel szokott tűnni az arcán. Van, aki érti célzását és van, aki nem.
- Igazán érdekes, azt hiszem ma érdemes volt kidugni az orrom a privát lakosztályomból. – Körbesétálja a démont és alaposan megnézi magának, hiszen hozzá hasonlóval még nem volt dolga, így a férfi egyre jobban érdekli őt.
- Hah! Csak szeretnéd. – Érti a randevúra. – Vérleopárd, hogy pontos legyél. Nem egyszerű kis cicus. – Javítja ki a démont.
- Attól függ mi is az az ital, ha valami limonádé, akkor felejts el, és akkor keress meg, ha már nagyfiú vagy, és bírod a felnőttek italát. – veti oda foghegyről.